Akkor Kínáról

Ahogy ígértem akkor egy összefoglaló az útról...

Jómunkásemberhez méltóan a pakolást természetesen az utolsó pillanatra hagytam. Ez még nem is lett volna probléma, de a tájékozódást is, mivel hogy az amszterdami reptérre kocsival terveztem kimenni, hogy majd az ún "smart parking"-ot használjam. Mivel azonban ehhez 1 héttel előbb be kell jelentkezni, én pedig az utazás napján néztem meg, kissé dilemmába kerültem, hogy bízzak benne hogy találok-e helyet mégis valahol, vagy fizessek ki óránkénti 4 EUR-ót... Mivel a GE pénze nekem olyan mint az enyém (hehe), és amúgy sem voltam biztos hogy a főnököm is leokézza az egy hétre több mint 500EUR parkolási díjat, így átszavaztam a vonatra. Mivel először utaztam még vonattal, kissé nem voltam képben hogy mi van (amikor Annamarival mentünk mindig ő vette a jegyet meg nézte hogy hova kell menni meg ilyenek), de szerencsére még pont elértem egy átszállás nélküli vonatot Schipol-ra (Amszterdam reptere), de szó szerint értsétek. Felszálltam és el is indult. A reptérre még jó hogy korán érkeztem, mivel kis para volt a jegyemmel, nem nagyon tudtak megtalálni foglalási kód alapján, de azért egy kedves KLM-es hölgy segített. Már előre örültem, mivel egy 747-es Jumbo-val repültünk odafelé, ilyenen már azóta akartam utazni, amióta láttuk az amerikai gépeltérítős filmekben. Annyira nem nagy, hogy úgy el lehessen bújni a terroristák elől mint a filmekben a magányos hős, de mutatok néhány képet a méretarányok érzékeltetése végett a gépről és a hajtóművéről:

Plusz pont jár azoknak, akik észrevették, hogy ezt a hajtóművet már említettem korábban, ez alapján épül az az LM6000-es, amit a munkahelyemen javítanak. Érdekes érzés, hogy kb 75-80%-ban tudom hogy pontosan mi van belül :D.

Az út hosszú volt. Még annál is hosszabb. Azt hittem jó móka lesz ablak melletti széket kérni, de nem volt az. Mivel ez éjszakai járat volt (azt hiszem erre mondják hogy red-eye flight), két elvileg már alvó emberen kellett átverekednem magam, hogy kijussak WC-re vagy hogy egyáltalán kicsit megmozgassam a lábaimat. Ezen kívül leginkább a tréningre még elolvasandó könyvekkel szórakoztattam magam, illetve azzal hogy a belső monitoron kiírt repülési adatokat elemeztem. Ez alapján már 200 mph-nál emelkedtünk el a földtől, 500 mph, 22500 lábon kapcsolták ki az "öveket becsatolni" jelzést, vagyis itt ért hivatalosan véget a felszállás. Itt már -30 fok volt, viszont a cirkálómagasság még ennél is durvább, 31000 láb, ahol már -52 C fok a kinti hőmérséklet. Az ablak mellett pedig bármilyen jó is a szigetelés, lehetett azért érezni...

Ja, a gépen (illetve az amszterdami reptéren) találkoztam egy másik OMLP-sel, Gergellyel, aki otthon váltott a fóti munkahelyen, és most Bp-ről jött, amszterdami átszállással. Sajnos a székeink jó messze kerültek egymástól, úgyhogy leginkább Shanghai-ban találkoztunk össze újra. A reptérről ahogy mondtam, MAGLEV-vel jöttünk el, hát nagyon kemény volt 430-cal tépni:


Maga a tréninges hét elég gyorsan elment, napközben oktatás, csak este mentünk el erre-arra a városba illetve vacsorázni. Megmondom őszintén sajnálom hogy nem láttam annyi mindent, mint néhányan(facebook-on láttam az albumaikat), pl Nagy Fal, Peking, stb...de persze így is rengeteg volt a befogadandó élmény. Azért az esti Shanghai látványa a felhőkarcolókkal meg a sok hangulatvilágítással eléggé lenyűgöző volt így is:


Az első pár napban még égtem a vágytól hogy kipróbáljam a kínai kaját, már csak azért is, mert otthon nem nagyon szerettem. Ami jó itt az étkezésekben, hogy mindenki rendel többféle kaját, de az asztal közepe (legalábbis abban az étteremben, ahol voltunk) elforgatható, így mindenki kipróbál mindent, amihez van elég bátorsága.

Azért a halfej meg a "100napos tojás" - mint később megtudtam így hívják azokat a megbarnult és megtöppedt tojásokat, amiket mindenhol árultak mi pedig nagy ívben kerültünk ki - meghaladták az én kíváncsiságomat is. De azért elég sok mindent megkóstoltam, sajnos képeim nincsenek, mert inkább faltam mintsem fotóztam :) Néhány nap után inkább visszatértünk a nyugati konyhához.
Az oktatáson főleg pénzügyi ismeretekről, beszerzésről ("sourcing"), a 3P eljárásról és tárgyalástechnikai ismeretekről volt szó.
Ebből talán csak a 3P eljárás lehet homályos, ez a Production Preparation Process rövidítése, ami a "Lean" vállalatirányításhoz kapcsolható. A lényege, hogy egy új termék vagy folyamat bevezetése, de akár egy új gyár telepítése előtt lemodellezik a gyártási lépéseket, először kicsiben, aztán életnagyságban de pl. kartonból. Így látható mire nem gondoltak a tervezők, és még ebben a fázisban ki lehet javítani ami sokkal olcsóbb, mint ha pl. a prototípus gyártása után jönnek rá ezekre. Ezzel csökkenthető az ilyen projektek elején az ismeretlen, és így hatékonyra lehet tervezni az eljárást már a kezdetektől. Ehhez kapcsolódott a tréning legérdekesebb része is, amely során csapatokra oszlottunk és minden csapatnak a kapott anyagokból kellett egy olyan "gépet" építenie, ami 4 lépést tud: be lehet tölteni egy kólásdobozt, a kólásdobozt meg tudja tölteni vízzel, ki tudja üríteni a kólásdobozt, majd kidobja a dobozt. Ezt ráadásul a 7-3-1 eljárás segítségével kellett megtenni, vagyis 7 különböző tervet kell kitalálni erre a feladatra, majd azokat értékelve leszűkíteni 3-ra, amit ki is próbálunk, majd azok közül a legjobb megoldást kiválasztani és azt tökéletesíteni. A 3 prototípusunk:



Az első változattal mentünk tovább, mivel az volt a legegyszerűbb és a leghatékonyabb is, igazi "think outside the box".
Az, hogy az operátor tölti be, megengedett volt, valamint hogy egyik ember játssza a gép "motorját", vagyis mozgatja a létrehozott "fixture"-t. A végső bemutatóra még bolondbiztossá kellett tennünk(amit hallhattok a következő videón "Poke-yoke"), valamint meg kellett oldani azt, hogy a gép automatikusan dobja ki a dobozt.

Az első kihívásra több ötletünk is volt, a nyertes a videón is látható levágott doboz-alj a pohárban, ami miatt ha rosszul töltjük be (fejjel lefelé) a dobozt, az kiesik, így megáll a folyamat. Mint ahogy a videón is hallható, ez még nem a legjobb megoldás, mert a lényeg az lenne, hogy be se lehessen tölteni rossz irányban a dobozt, de hallható az is, hogy erre is volt megoldásunk, miszerint csak egy külön megfogóval lehet kezelni a dobozokat, és úgy nem tudja az operátor megfogni, ha fejjel lefelé van. Ezt végül azért vetettük el, mert megteheti, hogy nem használja a megfogót és csak simán kézzel teszi be a dobozt. Az automatikus kivétel itt csak annyi, hogy a vödör másik oldalán David nyugtatja a kezét és a leérkező poharat megfogja (mintegy utánozandó egy robotkart). Mivel ő is a gépet játssza, ezért ez még elfogadható megoldás. Volt egyébként egy sokkal kreatívabb ötletünk erre, miszerint az U alaku "fixture"-re még szereltünk volna egy fel-le mozgatható rudat, amihez valami ceruzaszerűt csatlakoztattunk volna, a poharat pedig alulról kilyukasztjuk (a kivágott dobozaljon látszanak a lyukak). A kiürítést követően az említett rudat függőleges mozgatva a hozzáerősített ceruza kilökte volna a dobozt. Ezt sajnos már idő hiányában nem tudtuk megcsinálni, pedig az igazán menő lett volna...

Ennyi történt az OMLS-en, ennyi lett volna a történetem, ha nem tör ki az Eyjafjallajoekull...

...de elég sokat írtam már, úgyhogy kalandos hazaérkezésem történetét egy másik poszt-ban mondom el.